Már szinte biztos, hogy szülünk!
Fájással, de leginkább derékfájással ment kórházba Virág, de mivel ikerterhes, benn fogták es most szülni fog, császárral!
Virág beszámolója következik, így élte meg ezeket a napokat!
Az első hét a kórházban gyorsan telt, fiatal, jófej szobatársaim vannak, igazi koleszos feeling van itt.
Kedd este kerültem be enyhe derékfájással, amire azt mondták hogy lehet ez már az igazi fájás is, inkább maradjak bent, adnak magnézium infúziót és tüdőérlelőt, hogy ha hamarabb jönnének a fiúk, akkor a tüdejük rendben legyen.
Szerdán azt mondta az orvosom, hogy pénteken talán hazamehetek. Sajnos a SOTE protokollja szerint az ikreseket a 32. héten befektetik akkor is, ha nincs baj.
Én alapból nem jöttem volna, de ha már itt vagyok nehéz kijutni. Vártam a pénteket, főleg hogy a pünkösdi hosszú hétvége következett, de nem mehettem haza. Akkor aztán alig vártam, hogy kedd legyen!
Kinyomoztam, hogy saját felelősségemre elhagyhatom bármikor a kórházat, persze a dokimmal mindenképp konzultálni akartam. És akkor úgy tűnt, hogy semmi sem áll a hazamenetelem útjába, elengednek - ám előbb elküldtek ultrahangra.
Az ultrahangon azt mondták, hogy "A" babánál lényegesen kevesebb a magzatvíz, míg "B" babánál csak kicsit kevesebb.
Erre azt mondta az orvosom, hogy ez azt jelzi, hogy nem akarnak túl sokáig bent maradni, ezért lőttek a hazamenetelnek.
Valahogy nem hittem el, hogy tényleg kevés a víz. Illetve inkább úgy fogalmazom, hogy tudtam hogy ez nem tartós és nekem márpedig rendben van a vizem, maximum rosszkor vagy rosszul mérték.
Mondtam az orvosnak, hogy nekem márpedig arra van szükségem hogy hazamenjek kicsit és otthon a hűvös szobában (mert itt 40 fokos hőség volt) a férjem megölelgessen. Tudom persze, hogy ez így biztonságosabb, és az orvosok tudják, mit miért csinálnak. Végül kedden este saját felelősségre hazamentem és csak csütörtök reggel tértem vissza.
Nagyon jó volt otthon lenni, visszajönni és visszaszokni viszont annál nehezebb annak ellenére is, hogy tudtam: engem, illetve minket vigyáznak azzal, hogy benn tartanak. Mégis rám tört a búskomorság.
Alapvetően mindig pozitív vagyok és lazán kezelem a dolgokat, de péntek este jött a mélypont. Az ember nem éppen így képzeli el az utolsó napokat/heteket. Nekem otthon a helyem a férjem karjai közt, együtt kellene felkészülnünk a következő hetek, hónapok, évek eseményeire. Szerettem volna meghitten, kettesben tölteni a "maradék" időnket, hiszen ki tudja mikor lesz rá újra alkalmunk. Továbbá hiszem hogy többet ér az otthoni lelki nyugalomban eltöltött utolsó idő, mint egyedül a kórházban, ahol szomorú sorsokkal találkozik naponta az ember. Itt nem lehet pihenni, alkalmazkodni kell és egyedül viselni a terhet.
Ráadásul a mai napig azt érzem, hogy feleslegesen vagyok itt, hiszen ha bármi van 30 perc alatt itt vagyok otthonról.
Mindegy, összeszorítottam a fogamat, letöröltem a könnyeimet és elhatároztam hogy rendbe hozom magam. Hiszek a gondolatok erejében, így ehhez az eszközhöz nyúltam és agykontroll segítségével visszaállítottam a magzatvíz mennyiségét. Persze kaptam rá 4 infúziót is.
És igen: az újabb ultrahangon már megint mindkét babánál átlagos mennyiségű magzatvizet mértek, tehát újra minden rendben!
Azt a jó hírt kaptam, hogy ma hazamehetek és otthon folytathatom a szigorú fekvést.
Itt a postr-en kovessetek a fejleményeket, máris szülünk!
.JPG?full=1 "Milán és a szülők 1")
.jpg?full=1 "Beöltözik a szülészorvos - Hadas Kriszta rögzíti")
.jpg?full=1 "Milán")
Utolsó kommentek